nagynénis

Két hétvégét töltöttem egymás után Akarattyán a gyerekekkel. Az előző kicsit rövidebb volt, szombaton lent volt a nővérem, vasárnap meg a két húgom, szóval a gyerekek felváltva tüntettek ki minket a figyelmükkel (Kirisztián nagyon jól bírta a strapát...) Volt lehetőségem többször is elmenni úszni, futni.

Most már csütörtök délután lementem, és mivel csak a szüleim voltak lent, így a gyerekek szinte végig rajtam lógtak. Nem mondom, elég fárasztó volt, főleg unokaöcsi tudott néha a sírba kergetni (legalább reggelente volt egy nyugodt fél-egy óránk, amíg a napi nemzeti sportját böngészte át...már most tök pasi!!!), de azért élveztem is...rengeteget játszottunk a vízben macskásat, pingpongoztunk is, királylányokat rajzoltam (a szomszédba is híre ment, és a szomszéd kislánynak is kellett aztán rajzolnom, mert én tudok a világon a legszebbet!).

Reggelente korán keltek, és ők azt mondták mindig, hogy hagynak aludni, azért a zajongásuk mellett ez eléggé misönimpásziböl volt...ráadásul Nóri kedvesen rámnyitotta reggelente az ajtót, és vagy bebújt mellém az ágyba, vagy csak a kezembe nyomta Szundi Galagundi névre hallgató plüsskutyáját, hogy azzal aludjak tovább.

Szombaton tetőfokára hágott az idegbaj, a szüleim takarítottak és pakolásztak, Nóri mindenáron segíteni akart, Áron szimplán csak folyamatosan nyaggatott minket valamivel, szóval a legtöbbet úgy tudtam segíteni, hogy elvittem őket a partra, vagy kicsit elvonultam velük csendes pihenőre. Nóri próbált aludni, Áron nem akart, neki odaadtam az mp3-at az All that you can't leave behind-dal, ha már úgyis a "húúú-u- úúú" a kedvence. Azzal jól elvolt egy darabig, folyton jött hozzám, hogy "ezt te szereted? Szerintem nagyon jó szám!".

Úgy éreztem, teljesen kifáradtam ebben a pár napban, néha sajnos a türelmem is elfogyott, de amikor hazafele a kocsiban jobbról Áron, balról meg Nórika dőlt a vállamra, hogy ott szunyókáljanak...akkor jó volt nekem...nagyon jó.